2015-re nagyjából rögzült a köztudatban, hogy a magyarországi nyugdíjrendszer fenntartása – ahogy Európa-szerte is – egyre komolyabb problémát jelent. Ez érezhető épp úgy társadalompolitikai szinten, mint az egyén szintjén is. Magánemberként ez még égetőbb probléma, hiszen családok megélhetése múlik azon, hogy megnyugtató módon kezeljék a kérdéskört.

A markáns trendeket összefoglalva jól látszik az állam állásfoglalása az ügyben. Ezek felsorolása a teljesség igénye nélkül:

• 2011. évi Alaptörvényben foglalt rendelkezések,
• állami hozzájárulás az egyéni megtakarítási programokhoz (adójóváírás),
• 2011. évi CLXVII. és CXCI. törvények tartalma.

Ezek a taxatív elemek arra mutatnak rá, hogy a magyar kormány miként kívánja kezelni a tagadhatatlan társadalmi és szociális problémákat. Levenni az állam felelősségét a szociális kötelezettségekről, sarkallni az állampolgárokat az öngondoskodásra, valamint csökkenteni a nyugdíjjárulékra jogosultak létszámát.

Az alaptörvény megfogalmazása során nemcsak a „társadalombiztosítási rendszer” kifejezés tűnt el, hanem ezzel párhuzamosan az erre vonatkozó szövegezés a következő: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.” A rendszerváltás idejében az alkotmány szövege ellenben az volt, hogy az itt élőknek joga van mindehhez. A különbség érezhető.

Ezzel szemben az állami hozzájárulás mértéke kiemelkedő, és komoly motivációt jelenthet a munkavállalónak, hogy jövedelme egy részével igyekezzen megalapozni a nyugdíjas éveit költségvetési szempontból. Erre nagy szükség van, ezért ajánlott minél előbb komoly lépéseket tenni az ügy érdekében.

A 2011. évi CLXVII. és CXCI. törvényekről – az érintettektől eltekintve – azonban nagyon kevesen tudnak, és még kevesebben kapcsolják össze az öregségi nyugdíj kérdésével.

A törvények a korhatár előtti öregségi nyugdíjak megszüntetéséről és a szolgálati járandóságról, valamint a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól szólnak. A 2012. január elsejétől hatályos jogszabályok megszüntették a korkedvezménnyel történő nyugdíjba vonulást, helyette szolgálati járadékot folyósít az állam. A rokkantnyugdíjasok ezen törvény alapján történő átvilágítása után pedig a rokkantnyugdíjakat is eltörölték, helyette rehabilitációs, illetve rokkantsági ellátásban részesülnek a csökkentett munkaképességű érintettek.

Ez sokkal beszédesebb, mint az eddigi tények. Azt mutatják, hogy az állam döntései erőtlenek, és olyan szociális rétegek jövedelmét kénytelen megbontani, akik olyan címen kaptak nyugdíjat, amely a rendszer szempontjából nem releváns. Ezen juttatások jogilag más kategóriába esnek a törvény hatályba lépése óta, ez pedig a téma szempontjából jelentőséggel bír. Statisztikailag ugyanis így kevesebb nyugdíjat fizet az állam, ezzel együtt pedig kevésbé nyílik az olló a befolyt nyugdíjjárulékok, valamint a fizetendő nyugdíjak között. 2013-ban a törvények hatálybalépésének eredményeképp már érezhetőek azok az adatok, amelyek megmutatják, hogy az állam számításai beigazolódni látszanak. A KSH adatai szerint 2013-ban összesen 2.869.026 fő részesült valamilyen ellátásban, mely 98,3% a 2012-es adathoz képest. Ez természetesen csak részeredmény, komplex megoldást nem jelenthet a problémára.

Milyen lehetősége és milyen jövőképe van így az aktív dolgozói rétegnek? Az alaptörvény szövege nem fog megváltozni, valamint a törvényi rendelkezések is függetlenek az egyéntől, így tovább erősödik az a megállapítás, hogy az öngondoskodás az egyetlen lehetőség, amellyel megnyugtató módon gondoskodhatunk a nyugdíjas éveink anyagi biztonságáról.
 

Budapest, 2015.07.07.                                                                                                      

-- Tóth Péter --